A shodō egyébként görög eredetű szó, és kalligráfiát jelent.
Története több évszázadra nyúlik vissza.
A shodō (japánul: 書 道) eredetileg Koreából érkezett Japánba, ahol az i. e. 2. században alakult ki. Az írás módját jelenti.
Japánban a kalligráfiát már az általános iskolában tanítják, később pedig rendkívül népszerű szakirányok formájában.
A művészet hagyományokon alapuló és a mai napig népszerű ága.
Öt stílus létezik: archaikus vagy pecsétírás (hivatalos bélyegeken használják), udvari írás (hivatalos dokumentumokon használják), mintaírás (a legnépszerűbb stílus, a japán írás alapja), naplóírás (a kötetlen írás stílusa), kurzív írás (folyamatos, dinamikus írást biztosít, rövidítéseket használ).
Minden stílusnak vannak bizonyos szabályai, amelyek szerint könnyen előfordulhat, hogy rajtunk kívül senki sem tudja elolvasni az írást, ha nem tartjuk be őket.
A hagyomány a használt eszközöket is tartalmazza, amelyeket „négy kincsnek” neveznek. Ez a helyzet az ecsettel, amely különböző méretekben kapható a nagyon kicsiktől az emberméretűekig. A sörték állati szőrből készülnek, attól függően, hogy milyen puhaságra van szükségünk. A puha ecset lassabban mozog a papíron, míg a rövidebb és keményebb fajták gyorsabban mozognak. Általában juh-, farkas-, nyúl- vagy lószőrből készülnek.
A tinta többnyire koromból készül, amelyet fenyőgyanta égetésével nyernek. A tintából különböző méretű pálcikákat formálnak. A tusfürdő készítése fáradságos feladat, így nem csoda, hogy ez önmagában is egy műalkotás, és értékes része lehet bármely gyűjteménynek.
A szilárddá préselt rudat vízben fel kell oldani, hogy ismét folyékony legyen. A súrolókő segít ebben. A felszínén lévő mélyedésbe egy kis víz kerül, a pontos mennyiséget ki kell deríteni. A túl sűrű tinta az ecsetben marad, a hígabb a papírra folyik.
A kalligráfiai papír főként növényi rostokból készül, és bár gyakran rizspapírnak nevezik, ritkán tartalmaz rizsszalmát. Japánban az úgynevezett papírpép a legfontosabb összetevő. Ezek a papírok rendkívül jó nedvszívó képességgel rendelkeznek. A két oldaluknak különböző érzései vannak, az egyik sima, erről írnak, míg a másik durva.
A gyakorlatban annak, aki komolyan akarja gyakorolni a kalligráfiát, a „négy kincs” mellett természetesen más eszközökre is szüksége van. Fontosak lehetnek a papírnehezékek, papírtálcák, ecsettartók, porcelántálak és a szerszámok védelmére és tárolására alkalmas alkatrészek.
A japán kalligráfia fejlődésével olyan hagyomány született, amelynek varázsa lenyűgözi a modern embereket, és nemcsak Japánban, hanem az egész világon a művészet tanulására ösztönözheti őket.
